Vagy mégsem. Semmi nem változott. Minden ugyanúgy maradt. De szükségem van egy helyre, ahol kiírhatom magamból a dolgokat. Így a blog visszatér.
Nem tudom lassan megkülönböztetni az éjjelt a nappaltól. A hangulatom ciklusokban változik, bár elég rendszertelen. A sírás a legváratlanabb pillanatokban tör rám. Hisz ki bőg számítógépes alapokon? Senki. Nem egy sírnivaló tantárgy.
Hiányzik… Ugyan megbeszéltük, hogy barátok maradunk, de nem tudom, meddig bírom fenntartani a maszkot. Vagy nem is az? Beszéltünk azóta persze… ha nem említjük a témát, ugyanolyan jól elbeszélgetünk, mint azelőtt. Vagy mégsem. Feszült vagyok. Rettegek, mit mondhatok, mit nem. Hiányzik, hogy azt mondjam szeretlek, vagy csók. Nincs már jogom hozzá… 
Esténként sírva megyek aludni, de nem akar jönni a megnyugtató álom. Csak vergődök, hánykolódom az ágyban.
Mégis, igyekszem visszafojtani a sikolyt, amely kitörni készül, mert tudom, csak rosszabb lenne minden. Ha kiengedem, nincs megállás. Összeomlok.
Nem hiányzom neki. Nem keres. Csak én vergődöm egymagam. Megéri? Nem tudom. Csak azt, hogy nehéz… nagyon nehéz…
