Komoly helyre költözött a blog, mégpedig teljes valójában. A cím nem sokkal változott, mindössze kiléptem a wp blogrendszerből, és a saját lábára állítottam a metomyselfet. Tehát:

http://metomyself.comoj.com

Komolyan nem tudom, mi volna a jó döntés… Hagyni az egészet, úgy ahogy van, próbálni visszaállítani az október 29.-e előtti állapotot, vagy az utánit?

Lehet egyik sem jó döntés… Ma beszéltünk… Hah… nem is nevezném annak. Mintha egy vadidegennel beszéltem volna. Egy-két közhely, és mosolygós szmájli… ennyi maradt az egészből. Ő már nem az, akit megismertem, és megszerettem…  Vagy én változtam a körülmények hatására, vagy a körülmények változtak akármi hatására. Én nem tudom… De elveszek ebben a bizonytalanságban.

Úgy tűnik beteg leszek… Lázam van és ráz a hideg. Hogy ezt a hirtelen fagynak köszönhetem, az biztos. De melyiknek? Ami az utcákra, vagy ami a szívembe költözött? Nem tudom… De semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy belesüppedjek valami bársonyos sötétségbe, és lebegjek a semmi közepén. Erre azonban azt hiszem, ma sem lesz meg az esélyem…

Ui.: Jaah és ki ne hagyjam… már úgy tűnik az elköszönés sem a mi műfajunk.
Jóéjszakát! Szia!

Vagy mégsem. Semmi nem változott. Minden ugyanúgy maradt. De szükségem van egy helyre, ahol kiírhatom magamból a dolgokat. Így a blog visszatér.

Nem tudom lassan megkülönböztetni az éjjelt a nappaltól. A hangulatom ciklusokban változik, bár elég rendszertelen. A sírás a legváratlanabb pillanatokban tör rám. Hisz ki bőg számítógépes alapokon? Senki. Nem egy sírnivaló tantárgy.
Hiányzik… Ugyan megbeszéltük, hogy barátok maradunk, de nem tudom, meddig bírom fenntartani a maszkot. Vagy nem is az? Beszéltünk azóta persze… ha nem említjük a témát, ugyanolyan jól elbeszélgetünk, mint azelőtt. Vagy mégsem. Feszült vagyok. Rettegek, mit mondhatok, mit nem. Hiányzik, hogy azt mondjam szeretlek, vagy csók. Nincs már jogom hozzá…
Esténként sírva megyek aludni, de nem akar jönni a megnyugtató álom. Csak vergődök, hánykolódom az ágyban.
Mégis, igyekszem visszafojtani a sikolyt, amely kitörni készül, mert tudom, csak rosszabb lenne minden. Ha kiengedem, nincs megállás. Összeomlok.

Nem hiányzom neki. Nem keres. Csak én vergődöm egymagam. Megéri? Nem tudom. Csak azt, hogy nehéz… nagyon nehéz…

… képtelen vagyok folytatni. A blogot nem írom tovább. Január elsejével az életem újabb fordulóponthoz ért… Egy olyan ponthoz, ami nem kellemes, sőt… Iszonyúan fáj. Éppen ezért, ez az utolsó bejegyzésem. Itt minden Hozzá köt… Minden Róla szól… Ezt a blogot Neki hoztam létre… Nélküle nem megy.
Nem tudom, hova vezet az életutam… Nem tudom, keresztezzük e még egymást… Nem tudom, tudok e a barátja maradni… De azt tudom nélküle sem megy. Nem akarok semmi mást, csak hogy minden olyan legyen, mint 2 napja ilyenkor…. Hogy bár ez a tegnap este és ma hajnal meg sem történt volna…. De megtörtént. És csak én akarom, hogy ne így legyen…

Sajnálom

… kisűűűűűűlt eeee mááár aaa kaláááácsooom….

Hát ki. Meg meg. Sőt fel. Sőőőőt. Hogy pontosítsunk: Süti meg, Kutyi fel.
Egy nyugodt Szenteste a családommal. Egy bánatos Szenteste nélküle. Sook-sook ajándék. Ez jellemezte a tegnap estémet. Sőt, megvan az esély, hogy az egész karácsonyomat. De végül is… ha ezen túl vagyunk, annál közelebb kerülök egy reményteli találkozóhoz Vele. És annál közelebb kerülök a szünet végéhez is :S

Valami nem okés körülöttem… olyan furcsa minden. Nem rosszul furcsa, de nem is jól… csak más. És ez furcsa. És totál értelmetlen, akárcsak ez a bejegyzés. De jelen pillanatban képtelen lennék bármi jobbra vagy többre. Csak ennyi a kapacitásom. Az értetlenség, amellyel figyelek… Az értetlenség, amivel kezelem a dolgokat. Kérem a támaszom, a fordítót, a mindent-megmagyarázó-akárkicsodát, mert elveszek.

… és hiába kopogtatok, nem nyit ajtót senki. Mostanában ismét nagy arányban kapok hideget a meleggel szemben, ami ebben az időjárásban nem túl kellemes. Még 4 nap karácsonyig. Még 4 nap addig a karácsonyig, amit nélküle töltök el. Még 10 nap Szilveszterig. Még 10 nap, ami idő alatt az esélye egy találkozásnak kb a nullával egyenlő… Nem merek bizakodni. Mert ha bizakodom, az csak rosszul sül el.

Kicsit lefogva érzem magam. Szárnyaszegettnek. Na nem mintha szabadon szeretnék repkedni, de nem ám… Boldog vagyok a kis ketrecemben… Mégis… arra vágyom, hogy azt a helyet betölthessem… Miért olyan nagy kérés ez? Mikor jön a kisgazdám, hogy bekösse a sebeimet? Magamnak nem tudom begyógyítani…

Épp most nézem, a legutóbbi bejegyzésemben még arról panaszkodtam, hogy ki kell hagynom a szombati találkát a Családdal. Hát….

OTT VOLTAAAAM!

El sem hiszem, de tényleg ott voltam…
Az egész este egy álommal volt egyenértékű, hisz mióta 3 és fél éve csatlakoztam Gigi d’ Agostino Hungarian Family-hez, most találkoztam először a tagokkal. Nóri, Zoli, Karson, Gábor, Szilvi, Bea, Feri és Móni, köszönöm, hogy ott lehettem, veletek! Az este felejthetetlen volt, ennyit táncolni… Rég voltam már bulizni, elszoktam a tombolástól… Behoztam bőven…. És megérte utazni több mint 5 órát…

És az, hogy végig Vele voltam… Együtt táncolni… Bolyongani Pesten… Megérte. Bőőőőven…

Ritkábban írok… ritkábban történnek velem dolgok…
Most leginkább csalódott vagyok: Magamban. Mindennél jobban szeretném a jövő hét szombatot a “családommal” tölteni, és Vele, de ez sehogy sem jön össze. Annyira kerestem a lehetőséget, hogy mehessek, de nem sikerült
És tudom, iszonyú rossz lesz a szombat, belegondolni, hogy én is ott lehetnék velük, Isaszegen, de nem vagyok. Megint Én vagyok az aki nem megy. Ez kiborít…

Megvolt a sűrű szülinapi láz, most már a Drágám jön, és a Karácsony… várom a decembert

Ez egy olyan élmény volt, amit sosem felejtek el, ami örökké felmelegít ha fázom, és amiből táplálkozhatom, míg meg nem ismételjük.
Közel két napig tartott az álom ezúttal, és egyikünk sem akarta, hogy véget érjen. De sajnos ilyenkor választás nincs, búcsúzni kell, és várni a mielőbbi viszontlátást. Várni, hogy újra átöleljen, hogy újra megcsókoljon, és a füledbe súgja: szeretlek.
Megrendülök ettől az intenzitástól. Egyszerre sírok és nevetek, egyszerre vagyok boldog és szomorú. De mindezt vele, miatta és neki élem át...

Igeeeen, mától 19 éves vagyok… Ezt is megértem. Öööööhh, pontosan 19 éve, és 39 perce születtem (Asszem…)

A mai napom meseszépen indult, ugyanis éjfélkor felköszöntött a Szerelmem, ráadásul egy nagyon ééédes videóval, amitől könnyes lett a szemem… Csak újra rájöttem mennyire szerelmes is vagyok… Hát nagyon… Még 3 nap, és újból megölelhetem

Kicsit hiányzott ma, alig tudtunk beszélni. Már haza is jött, de az út elvette a fél napját. Szegénykém. Bár mérges vagyok rá, mert nem alszik.  Bezzeg ha én maradnék fennt reggel hétig… Eeeeeehm

A suliban is fel lettem köszöntve, ami külön érdekes, a fiúk voltak az elsők! Na jó csak majdnem. Reni volt az első

És még a tanár is felköszöntött…. de rendes volt… megengedte, hogy szülinapom alkalmából 19 kérdéses dogát írjak….

 

 

 

… a 10 helyett XD Milyen rendes igaz??

 

Megvolt a családi köszöntés is, volt tortám, ajándékok, hiperaktív unokaöcsik… szval teljes volt a nap. Én meg összeesek.

Kukk